Vers 2012. júniusából

"Minden,ami volt

Széken ülök.
Az utcát merengem.
Körülöttem nyári délután,
bágyadt lelkek keringenek védtelen,
puha fény, lágy kontúrok. Szemlélődök.

Fiatal nők.
Illatuk üdén buja.
Emlékszem még- igen:
fel-feltör az emlék.
A fültövek illatára,
A selymesen csillogó hajzuhatagra.
Sok-sok zuhatagra.

Ahogy simítom a lágy
haj-tengert tenyeremmel.
Puha-finom arcélén
eres, markáns kezem kézfejével.
Nyakának ívén, mellének hegyes közepén.
Mélyről jövő sóhaj, borzongva megremeg a lány.

Különös: állati és emberi világ
feletti lény teste az övé:
ruganyos, ártatlan, de kéj növekszik
benne. Ilyen test a lányé, asszonyé.
Birtokba venni lüktető vággyal.
Magaménak tudni, egyesülni a világgal.
Hogy hódítsak és hódítsanak.
Birtokoljak és alászálljak.
Sima bársonyon marcangolok,
meleg testbe csípek és harapok,
Újjászületek, miközben haldoklóként
végigkísérem testem végső vergődését.
Felrobbanok.
Szétoszlok a nőben, feloldódok.
Remegés, illat, könny lesz belőlem.
A férfi újjászületik.
Lelke újra egy női testé.
Felsírok, mint létem hajnalán egykor:
elnyíló szám vég nélküli imát kiált.

Elmúlok.
Magány ráncol itt-ott:
bőröm szikkad, lelkem hervad,
bágyadt és fáradt jelenre
csak a múltból feltörő
szoba- félhomályok nyújthatnak
pezsdítő szerként: ahogy őz-testű
lányok karomban vonaglanak.
És akkor, ott csak engem akarnak:
Engednek az erőszakos ágyékomnak.
Vágyakozó suttogással
egybemosódnak a titkos homállyal.
Többet már nem jöttök.
Öregedő lelkemmel egyedül gyötrődök.
Itt ülök kávéval és
Merengő pillantással.
Hódítani többé már nem tudok.
Alám már nem hanyatlotok.
Csak akkor, ha megsajnáltok.
Mégis. Még most is. Annyira hiányoztok.

Az utcát merengem.
A városi rengetegben.
Fekete barlangomban, fogak
és karmok nélkül
Végem van: engem már nem akarnak.
Magamat látom. Kietlen végtelenben."